Nem tudom, miért mentem bele. Öreg volt – na jó, középkorú -, és volt barátnője is. Addig. Egészen addig, amíg engem meg nem kapott. Pedig, isten látja lelkemet, eszem ágában sem volt szétszedni őket.
Bolondult a fiatal lányokért. A tizenévesekért. Igen, azokért, akik a lányai-unokái lehettek volna. Nem egy közülük még nem volt felnőtt, “csak” gimis. De “szopni tudtak a kis ribancok, egy kocsikázásért meg mindent csináltak”, ezt mondogatta rájuk, róluk.
Én már nem voltam ennyire fiatal, bőven túl voltam a büntethetőségi korhatáron. Ő pedig ráncos, pocakos… de mégis volt benne valami vonzó, valami megnyerő. Valami olyan, ami nem engedett el senkit. Ha meglátta, kellett neki. Hogy csak felvágásból a barátnők előtt, hogy “na én is mentem vele egy kört” vagy más miatt, nem releváns.
Mindig jóban voltunk, mióta ismertük egymást, és bizton mondhatom, eszem ágában sem volt bedőlni neki. A szó szoros és átvitt értelmében sem. De az a fránya bor, amit hozott a hegyekből… az ne lett volna!
www.cawineclub.com
Lent ültünk a teraszon. Szívtuk a cigit, ittuk, kortyoltuk a bort, és mesélt. Szerettem, amikor mesélt. Tudtam, hogy fele igaz, fele nem, ám olyan kis morzsákat tudtam magamba szívni a meséi során, amik feldobtak, mosolyogtam, de nem csak a számmal, hanem teljes valómmal. Boldog voltam olyankor.
A birtokán nagyon jófajta bort termelt. Nem szeretem a muskotályost, mert piszokmód itatja magát, és túlontúl édes számomra, de ez valami keverék volt. Rólam nevezte el. Nem másért, csak mert barátok vagyunk, és tisztel annyira, hogy az én nevem került a palackra. Nem jutottam szóhoz, amikor elmondta. Meghatódtam.
www.robertsonwinery.co.za
A bor és a cigi hatni kezdett. Nála is, nálam is. A szeme másabb lett. Kérdeztem, hogy jól van-e, mindig mondta, hogy igen, jól. Az egyik, nemrég megtett kirándulásáról mesélt éppen, amikor kibökte, hogy jobb lett volna, ha én ott lettem volna. Vízum kellett volna oda – böktem ki hirtelen. Nem gond, elintéztem volna két perc alatt – jött a válasz tőle. Jó, hát tudtam, sejtettem, meg minden, de ennyire nyíltan ki is mondani?! Voltak mindenfele kapcsolatai. Pont azon a környéken, ahova én annyira szerettem volna mindig eljutni.
Mesélt, milyen volt a híres tereken jönni-menni, testvérekkel (így hívja őket) iszogatni… és ömlött belőle a szó, én ittam őket – meg a mézszínű bort is, ami a poharamban landolt.
Egyszer csak rám nézett, mélyen:
– Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz!
– Hogy lehet valakinek ilyen bitangjó lába, amit a párja észre sem vesz?
A szavam elállt. Végigsimította, a térdemtől kezdve, indult felfele, a combomon… Felrémlett bennem, hogy ezt baromira nem kéne, mert van barátnője, nekem is… és amúgy is mi csak barátok vagyunk. De… a mai napig nem tudom, miért, de engedtem, hogy hátra döntsön és megcsókoljon.
Éreztem a puha száját. Forró volt. A kezem akaratlanul is becsúszott az ingén a gombok közé. Te jó ég, hogy nekem mennyire jól esett, amit művelt…! Nem gondoltam volna én magam sem.
Felhúztam a térdemet és engedtem, hogy a combom közé nyúljon. Elöntött a forróság.
Ahogy belenéztem a szemébe, valami egészen újat, különlegeset láttam meg benne: a kérdést, ami el nem hagyta a száját, de az enyémet se. Valahogyan tudtuk, éreztük, hogy ezt most végig kéne csinálni, mert egy csók, egy simogatás semmi. Ennél többet akartunk egymástól, és tudtuk azt is, hogy máskor, soha máskor nem lenne jó. A terasz takarásban volt, bent, a házban a többiek buliztak, mi pedig lángoltunk.
Nem kellett semmit mondanunk egymásnak. Belefeledkeztünk a másikba. Néztük egymást, közelről. Sötét volt kint, hűvös, árnyékban is 32 fok volt aznap. Nem fáztunk.
Megfogtam a férfiasságát. Ahogy a kezembe vettem, megváltozott a hangja. Aztán ez csak fokozódott, amikor odahajoltam fölé és körbecsókoltam. Nyalogattam. Egyre keményebb volt, a hangja, ahogy beszélt, egyre többet akadozott. Majd egy pillanatban elakadt a szava. Éreztem, mennyire közel jár. A golyóit simogattam az egyik kezemmel, a másikkal a farkát tartottam.
– Még ne! – nyögte.
Mosolyogtam egyet, óvatosan, és engedtem a kezének, hogy belém nyúljon. Körbetapogatott, sóhajtozott.
– Úristen, mennyire… – a többit nem értettem. Valami idegen nyelven beszélt már. Sejtem, hogy nem szidott. A mozdulataiból érettem, mennyire kíván. Megmarkolta a mellemet. A topomat szinte letépte, ahogy hozzám akart férni. Egyre türelmetlenebbül. Rácsapott a mellemre, csókolta, szívta, én pedig egyre jobban nedvesedtem tőle. A keze lent járt, a combom közt, majd a fenekembe markolt és magára ültetett.
Valami megmagyarázhatatlan erő hajtott mindkettőnket. Feszített, de éreztem, hogy jó. Ő pedig döbbent arccal, hitetlenkedve nézett rám. Valamiért nem gondoltam semmire, nem érdekelt, meglátnak-e minket, csak rázkódtam rajta. Ő sem bírta tovább.
pinterest.com
Kommentek