Szerettem a különleges autókat. Nem a drágákat, hanem a különlegeseket. Nem a sportkocsikat, hanem pl. a Rolls Royce-okat, a Chryslereket, a VW Bogarat, a Mustangokat… az ilyen csodajárgányokat.
Egyetlen egy alkalom volt, hogy közelebbről, nagyon közelebbről sikerült ismeretséget kötnöm egy ilyennel, vagyis a tulajdonosával.
Nyomult rám egy közösségi oldalon. Nem kicsit, hanem nagyon. Kellettem neki, mint macinak a méz. Neki egy ilyenje volt. Hogy tényleg volt-e, azt nem tudom, de fénykép alapján elég közeli barátságban volt egy ilyen fajta négykerekű járgánnyal.
Kiböktem, hogy én bizony szeretnék megismerkedni az autóval közelebbről. Nem vele, hanem az autóval. Mert még sose láttam. Belement.
Jött a haverjával, beadtak egy mesét, hogy van egy új film, annak a mozis DVD-s változatát hozták, nézzük meg, stb., mert olyan jó. Hát rendben.
Elmentünk egy kertes házba, az egyik villanegyedbe.
Az autó nemsoká ott lesz, addig is üljünk le, igyunk meg valamit, cigi, szer, bármit kérek, megkapom. (He?!) Nem éltem soha tudatmódosító szerekkel. Ők bezzeg igen. Kellően le is lazultak/fel is pörögtek tőle.
Nem sok idő elteltével – pár perc lehetett, amíg megpróbáltam rávenni őket, hogy akkor én mennék – már másabb volt a pupillájuk, vigyorogtak, és rám vetették magukat. Nincs mit szépíteni, minden teketória nélkül lenyomtak az ágyra, egyikül nyelve a számban volt. Keményen, erőszakosan.
A mai napig emlékszem a franciaágyra, hogy halványlila ágytakaró volt, krémszínű fal, a redőny lehúzva, kevés fény szűrődött be, barna, vastag ajtó vezetett volna a szabadulás fele. Erősebbek voltak nálam.
Egyikük a vállamat nyomta az ágyra, a másik a nadrágomat cibálta lefele. Rúgtam ott, ahol értem.
– Feleslegesen kapálózol – röhögött a másik a képembe.
Nem először csinálnak ilyet, rájöttem. Arra is, hogy itt nincs menekvés, és hogy a francba lehettem ennyire hülye, hogy nem vettem észre hamarabb. Tudták, hol és hogyan kell lefogni valakit, hogy oda és úgy férjenek hozzá, ahova és ahogyan ők akarnak. Egy idő múlva leálltam az ellenkezéssel. Felesleges volt, erőfölényben voltak. Egyikőjük sem volt száz kiló alatt, a hátukra pedig inkább mondtam volna vízilabdást, mint programozóst.
Feltalálták már a síkosítót, hála az égnek, legalább használták. Ahogy az óvszert is.
Ahogy egy kicsit tisztult a tudatuk, észbe kaptak, hazavittek.
Igen, lehet kérdezni, hogy rendőrség vagy orvos…? A rendőr, akihez fordultam, három dolgot mondott:
Ennyit a magyar igazságszolgáltatásról…
U.i.: az illetőt egyből letiltottam, azt a bizonyos autót pedig a mai napig ha meglátom, ők jutnak róla eszembe.
