Az megvan, hogy meghallod a hangjában azt? Egy teljesen ártatlan mondatban. Ami bárhol és bármikor elhangozhat, de érzed, tudod, hogy szándékosan fogalmazott úgy, szándékosan van benne a hangjában az a hangsúly, ami alapján számodra egyértelmű, mire is céloz. Amit kurvára senki más nem ért.
És leírja. És mondja. És a szemembe néz. Mélyen, nekem meg kiszárad a szám, a torkom bedagad, nem tudok egy ép mondatot elrebegni, csak remélem, hogy a körülöttem levők nem hallották meg – vagy ha meghallották, nem vették észre…
De neki is van valakije, nekem is, és nem akarok bajt egyik párkapcsolatba sem, csupán érzem, hogy meg kell érintenem. A meztelen bőrét: vajon tényleg olyan-e, mint amilyennek sejtem. Mint ami miatt éjszaka nem aludtam, nem tudtam aludni.
Aztán lefekszik a fehér lepedővel takart ágyra. Mint egy macska, úgy nyújtózik, pucsít… a feneke ott van karnyújtásnyira, és oda is kell nyúlni, meg is kell simítani, megigazítani azt a falatnyi piros bugyit… de bassza meg nem lehet benyúlni – alá! Még nem! Pedig oly hivalkodó… várja, hogy végigsimítsam… akarja… érzem az apró rezdüléseit… kintről hallatszódik az ajtónyitás, az asszisztens hangja beszűrődik, ahogy udvariasan hellyel kínálja az érkezőt… és még mindig ott vagyok, belül remegve, de győzelemittasan, hogy megálltam a mozdulatot. Ő pedig néz. Belelát a lelkembe, mélyen, nagyon mélyen. Mint előzőleg a kávét ahogy keverte a cukrászdában… amikor belegondoltam először, milyen lenne, ha azok az ujjak egészen máshol lennének.
Diagnózis…. terápia…. messziről hallom a saját hangomat… azt a kurva… terápia az kell! Olyan nincs, hogy veszni hagyjam ezt a jó bőrt. Én úgy megterápiáznám, hogy szét lenne az egész ágy(éka)…
Folyamatosan cseng a fülemben az a hangsúly. Amikor kérdezte, én pedig akkortól egyértleműen érzem, tudom, ő pedig várja a választ. Mi van, ha őszinte leszek? Ha elmondom, tényleg, mit is szeretnék… ha szétzúzzuk a kapcsolatát egyetlen kóbor éjszaka miatt. Vagy többért. Ha reggel úgy ébredek, hogy abba a szempárba nézek először. Ha a szája sarkán megjelenik az a pár nevetőránc, amit kedvem lenne lecsókolni. Ha körbenézek és csak a ruháink vannak szerte-szét a szobában. Vagy a pasija is jön és akkor négyen. Ami nem lenne túl nagy újdonság, csak… ott van az a csak. Hogy házinyúl, akire nem kéne lövöldözni.
Mosolyog, a szeme is nevet, az a csillanás ott van a szemében… kacéran nevet. Mondja, hogy találkozzunk. Mindenki előtt mondja. Hogy kettesben. Csak ő és én. Meg senki más.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: