Mint minden manapság, ez is egy közösségi oldalon kezdődött. Egy ártatlan kérdésre érkező válasszal. Aztán csevegés, telefon, és este már nálam volt. Egyetlen kibaszottul nagy probléma van: munka van a dologban. Az a rohadt munka, ami bekavar. És ami miatt – meg hogy házinyúlra nem lövünk – nem tudom, fogalmam sincs, ő mit érez. Azt látom, hogy mérges rám ebben a pillanatban. Érzem viszont, ahogy rám néz, hogy van valami a levegőben, az a bizonyos szikra. Nem csak én érzem, hanem a másik felem is. Rá is kérdezett, de nem tudtam mit mondani.
Még nem.
Szép, csinos, feltűnően szép és feltűnően dögös, és olyan kedvem lett volna ma is… ahogy bedőlt, mert kereste a papírokat… a nadrágján megcsillant a fény… a formás hátsóján… ahogy szitkozódott… miközben kurvasokan voltak körülöttem. Körülöttünk. Olyanok, akiknek semmi közük hozzá, hogy én bizony szívesen, legszívesebben… vajon mi lenne, ha odalépnék és végigsimítanám a kezemet a fenekén? Csak ez az egy dolog járt az eszemben; amíg beszélt hozzám, még akkor is. Nem mertem megtenni. Mert van, hogy nem lehet.
Ő is stresszben volt. Van. Én is. Fel kell egymást vidítani. Muszáj lesz. Bassza meg nem lehet! Munka! Házinyúlra nem lövünk! De kell az a segg! Kell, hogy fogjam, simítsam, markoljam. Kell az a száj, hogy csókoljam. Hogy csókolhassam. Hogy mosolyt lássak, kivillanni a fogát. Kell, hogy az ujjaim rajta, benne játsszanak. Miért néz ki ennyire bitangjól? Kifejezetten egyetlen dal dübörgött a fejemben, ez:
Ő most sokadik a sorban, aki tetszik. Ennyire, hogy ilyen nagyon felkorbácsoljon még nem nagyon volt. De ő valahogy más. Valahogy nem akarom, hogy mérges legyen rám. Ellenkezőleg: azt akarom, hogy boldog legyen, hogy élete legnagyobb orgazmusát velem élje át.
Elengedtem a vadászatot. Megvan a vad. Már csak be kell cserkészni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: