Lift 3. rész

Utólag visszagondolva… elég hülyeség volt, de ahogy magamhoz tértem, már egyből a cetlit kerestem. Aztán a telefont. Beírtam a számot, és… nem, nem mertem megnyomni a zöld gombot. Hogyne! Még azt hiszi, hogy kell nekem! Én meg el fogom neki árulni, hogy az ő arca volt a szemem előtt, úgy élveztem egy brutál nagyot?!

Na jó, hát akkor szám mentése. Új névjegy létrehozva. Munkahelyet kér a telefon. Hát tudom én? Átugrottam.

Néztem, újra és újra azt az átkozott papírt, és gondolkodtam, mi legyen. Ittam egy kávét. Aztán mégegyet. Elvégre dolgoznom is kell éjszaka. Vagyis muszáj dolgoznom. Az akták megvárnak ugyan, de egyre kevesebb lesz az idő, ami alatt át tudom rágni magamat rajta, és közös nevezőre tudom hozni a törteket… A sinus-cosinus-tangens-cotangensről nem is beszélve. A hatismeretlenes gyökfüggvényből álló egyenlet… de igazgató úr, én készültem! – sejlik fel előttem a következő nap képe. Aztán az igazgató úr feje átváltozik, a szürkés színű malacszemből egy csodaszép, barna szempár lesz, aki kéri, hogy hívjam fel. Megráztam a fejemet. Nem, csak nem jó ez így… Megőrültem, egyértelmű.

Zöld gomb. Édes istenem, add, hogy hamis legyen a telószáma! Vagy foglalt! Vagy legalább kikapcsolva. Vagy valami, csak ne vegye fel! Vagy vegye fel, csak ne emlékezzen rám! Harmadik csörgés… negyedik… ötödiknél leteszem, esküszöm! Akkor tizediknél. Nem, az sok, inkább a nyolcadiknál. Mert nem érdekli, ki hívja.

– Halló! – szólt bele egy hang a telefonba. Ó, én balga, hogy miért nem tettem le a harmadiknál?!

– Halló. Azaz helló. – Na most mit mondjak? Hogy engem dugtál meg pár órája a liftben? – Ööö, délben találtam egy táskát a névjegyemben. Azaz egy névjegyet a táskámban. Valószínűleg a liftben ejthette a táskámba véletlenül. Szeretném visszaadni. – És basszus, csak a gondolatodra felforr a vérem és legszívesebben azonnal rád vetném magamat!

– Most? – hangzott a döbbent válasz. És… Tudtam! Tudtam, hogy nem jelentett semmit, mert egy semmi és senki vagyok, és amúgy is minden ujjára kap hatszáz nőt, ha nem ezret, és… – Rendben. Mondd a címet!

Basszus, idejön! Most! Én meg… engem meg felizgatott már a gondolat is, hogy jön és látom és újra belenézhetek a szemébe. Ruhát elindítani a mosógépben, cuccot felkapkodni a földről, kávégépet bekészíteni, dossziékat elpakolni… francba, azt nem lehet, nem tudom hova. És tök meztelenül ugrálok itt, a kutya se kapott még enni, de most egyelőre nem is fog… hol a ruhám? Egyáltalán melyiket vegyem fel? Áhh, hát nem mindegy? Bemelegítő, póló… jajj, most állt meg egy autó a ház előtt. Fehérnemű hol van? Hogyaza…! Most kell leszakadnia a fióknak?! Jó, hát akkor anélkül. Kutya már ugat. Bemcsigatyó, kinyúlt póló, bojtos papucs…

– Megyek! – kiabálok ki. Kulcs a kezemben, rohanás – ne rohanj, állj meg! Hova rohansz? dorgálom magamat. Úgyse megy el… elmegy… hajj, csak elmenne… együtt elmennénk… az ágyban… vagy az asztal tetején… bárhol, csak vele… Mi a fene van veled? Térj már észhez!

De megint éreztem az illatát. Láttam a kezét, ahogy emelte, miután kinyitottam a kaput neki. A finom kezét. A gyönyörű kezét. És még mindig ott volt az az édes, vad illat, ami annyira beindított. A kiló smink nélkül is megismert.

– Gyere be nyugodtan, nem harap! – szóltam oda neki, a kutyát pedig fogtam. Aranyos, kedves jószág, csak kicsit féltékeny. Főleg, ha a gazdija idegent enged be. Ráadásul megérzi a hormonjaimat, és elég sandán tud nézni. De beengedte a pasast. – Mit szeretnél inni? Vagy enni? Vagy valamit…?

– A valami lenne a legjobb. De ha így, ebben a sorrendben kapom, az is jó.

– Akkor pizzarendelés marad, a hűtő ugyanis kong az ürességtől.

Basszus, még így, farmerben és pólóban meg sportcipőben is jól néz ki! Ne! Rá ne nézz, észreveszi, hogy bámulod! Pff, késő.

– Tessék, gyümölcslé. Jelenleg ezzel tudok szolgálni. – nyomtam a kezébe a poharat, amiben ott lötyögött a narancslé. Magamnak meg egy lötty vodkával dúsítva ugyanazt szolgáltam fel.

– A névjegykártyámról akartál beszélni.

– Ööö… igen. Beleesett a táskámba. Itt van valahol – kapkodtam. Közeledett felém. Az illata egyre erőteljesebben érződött. Tuti valami hormonos löttyöt használ, gondoltam magamban, különben nem hatna rám ennyire erősen.

– Nagyon  jól nézel ki, így is, nem csak kosztümben – súgta egészen közelről és halkan a fülembe. A pólómat majd’ átbökte a mellbimbóm, ahogy forró lehelete borzolta a fülem pihéit. Az ajkam kinyílt résnyire. Pont elég volt neki, hogy rácsapjon. A “megőrít ez a pasi!” egy elcsépelt kifejezés, nem tükrözi azt, amit éreztem a közelében. Ellenállhatatlan volt, bódítóan izgató illattal, amit ha megéreztem, egyetlen vágyam volt csak: minél hamarabb összeforrni vele.

A csókja édes volt, finom, tele a vággyal, pont ugyanazzal, amit én is éreztem iránta. Gondolkodás nélkül cselekedtem: magamhoz húztam a fejét és mélyen befúrtam a nyelvemet a szájába. A keze a fenekemet simogatta, majd benyúlt alá. Hitetlenkedve tapogatott körbe: nem volt semmi alatta rajtam. Én is odanyúltam az ő nadrágjához és elkezdtem simogatni. Pillanatok alatt kemény dudor érződött elöl, amihez muszáj volt odadörgölnöm a csípőmet.

A telefonja megcsörrent. Előkotorta, ránézett a kijelzőre és egy bosszús arckifejezéssel közölte: mennie kell. De mivel a névjegykártyája nálam van, még visszajön. Miféle pasas az ilyen, aki felizgatva otthagyja a nőt?!

pinterest.com