Ennek vége. Vagyis annak vége. Annak a kapcsolatnak, ami egy kis gondot jelentett, hogy egy Édes Hármas kibontakozhasson. De felvet ez a “vége”, “szétmentünk” szó egy igen fontos etikai kérdést.
Mennyi idővel a szakítás után lehet felhozni a magára maradt félnek, hogy tulajdonképpen nem lenne olyan nagyon rossz neki, ha beszállna harmadiknak?
Egy nap? Kettő? Egy hét vagy mondjuk egy hónap? Vagy egyszerűen csak várni kell, hogy ő úgy döntsön: igenis valami neki nagyon kellene – és ekkor egy lágy mozdulattal rávezetni, hogy mit szeretnénk? Mondjuk megfogni a fejét és lágyan megcsókolni? Vagy egy “félresikerült” puszi elég?
Mert mikor van felkészülve egy egyedül maradt, szexre éhes fél arra, hogy egy másik, neki egyébként bejövő valaki szívesen megvigasztalná? Vagy bevigasztalná. Vagy mélyrehatóan tanulmányozná vele együtt, mennyire rossz is egyedül…
Egy pohár borra kell meginvitálni vagy elhívni a könyvtárba?
Azt hiszem, mindenkinél máshogy lehet… Azonnal senkinek nem jó, mert még él a hirtelen rászakadt szabadság és szívfájdalom kettős érzése. Ez az egy talán közös. Nagy dilemma…
Ám odalent sajgó féllel rendelkezve lenni, és arra a pluszra vágyni, amit a harmadik fél adhatna… Őrjítő! De a jó katona vérző sebbel is katona! Mert ismerem, hogy olyan.
wordpress,com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: