Én vagyok hülye, vagy a tükör görbe?

Mert vannak elveim. Azért nem sikerül mindig úgy és az, amit a másik kigondol.

Időnként elgondolkodom: most én vagyok ennyire más, vagy a többi ember gondolkodik másként?

Engem például abszolút nem zavar, ha ismerősről derül ki, hogy nem csak úgy tud hozzám vonzódni, ahogy “normális”, hanem máshogy is. Ha arról van szó, én is tudok “úgy” vonzódni hozzá – és utána ugyanúgy, mint addig, mint előtte, normális kapcsolat tud lenni köztünk. (Időnként mélyebb, mint a normál ismeretség szerint illendő lenne.) Volt már rá példa.

De volt olyanra is, hogy jajjúristenmostmilesz! felfogással bírt az illető (ez utólag derült ki), és annyira szégyellte a dolgot, hogy legszívesebben elbujdokolt volna a világ másik végére, hogy soha ne lássuk többet egymást. Én pedig nem értem a dolgot. Mert nem itattam le. Nem drogoztam be. Ő sem saját magát. Egyszerűen játszottunk, jó volt. Nekem is, ő meg akkorát élvezett, hogy… fogalmazzunk finoman: a squirtsex kipipálva a nemlétező szex-bakancslistáján.

De miért kell elutasítani, fúúújjjj!-olni rá utólag, hogy hát ő ilyet soha, de soha, mit gondolok, hogy ilyenben benne lenne…?! Tisztára Mel Gibsonnak érzem olyankor magamat, ha ez az álprűd tagadás jön elő az embereknél.

Mégis miért tagadják meg magukat? Miért érzik azt, hogy a társadalom azt várja tőlük: legyenek visszafogottak, a plafonon ugrándozó legyeket számolva combszéttevős jégszobrok? Vagy csak én vagyok ennyire hülye, hogy ezt látom? És mindenkire fújolni kell, ha ne adj isten, azt meri mondani, hogy ő már csókolózott a saját neméből valakivel? Játékból. Mert ki akarta próbálni. Mert tetszett neki a gondolat. És aztán sokkal jobb volt a folytatás, mint gondolta volna.

Tényleg görbe tükröt kell magunk elé tartani vagy képesek vagyunk túllépni azon, ha köztünk (baráttal/barátnővel/munkatárssal/szomszéddal/vízszerelővel, stb.) történik valami?