Ne gondolkodj, élvezd!

Nyomom a gázt. Nem érdekel senki és semmi. Egyedül akarok lenni. Csak egyedül. Távol az összes, idióta pasitól. Az autórádión feltekerem a hangerőt, huszonhetesre, ahogy megszólalt az egyik kedvencem. Teljesen igaza van az énekesnőnek: eszem ágában sincs mást kiszolgálni, mert nem vagyok az anyja, hogy a ruháit én mossam.

Besűrűsödik a forgalom. Egy idióta barom nem vesz észre, hogy ott vagyok, elém húzza az autót. Rányomok a dudára, de keményen. Felhúzott. Valószínűleg őt is én, mert egy dugónál egymás mellé érünk és mutogatja nekem a középső ujját sűrűn. Kopasz fickó, baseball sapkával a fején. Fogalma sincs róla, mennyire teszek rá magasból.

De hát én finom vagyok és nőies, így csak lazán odafordulok és mosolyogva megmutatom a középső ujjamat. Ujjtalálkozót tartunk, két autóból. A rádió huszonhetesen továbbra is ontja a zenét.

Hogy mekkora dugók vannak a fővárosban…?! És nekem sietnem kell. Beszámoló, jelentések, lekérdezések, struktúrák, grafikonok… előre húzom a számat.

Bal index, satufék – egy újabb barom befékez előttem -, villamos is jön, hogy a fene egy meg… és megyek. Jobbra, a bejáratnál nincs parkolóhely. Mert mindenhonnan oda állnak be. Hosszabb-rövidebb autók. Egy kis utca van mögötte, oda kanyargok át. Ott legalább le lehet állni. Ismerem a környéket.

Az automatához rohanok, mellettem pont az ellenőr sétálgat – hogy a fene egye meg, még ez is feltart! -, a szoknyám nem kicsit felcsúszott az autóban. A fenekemet is elültem. Végigmér. Nos, tényleg érdekes látványt nyújthatok: kosztümszoknya, vörös blúz, laza nyakkendő, edzőcipő. Viszont kényelmes. Vezetni főleg.

Visszafele jövet már az autó mellett áll, én pedig lendületesen kinyitottam az ajtót, egy laza “Pardon!”-t elengedve benyúltam és a szélvédőhöz biggyesztettem a cetlit. Jó mélyen bedőlve természetesen. Mert ilyen vagyok. Szerencsére nem büntet meg.

A körömcipőt előkaparom az ülés alól, a sportcipőt átcserélem.

A nagykaput nyitja a portás, ahogy meglát. Rendes fazon. Rámosolygok. A kezemben a rengeteg dossziéval, laptoptáskával, pendrive a zsebemben, kopog a cipőm, ahogy megyek a lift fele. Hatodik emelet. A liftajtó becsukódik, én pedig felnézek. Ott áll velem szemben. Végigmér. Nyúl a fali konzol felé, az ajtóbezáró gombra nyom. Nézem a kezét: még mindig, folyamatosan csodaszép. Barna, az ujjainak a formája, hosszúsága… minden mozdulatából árad… annyira jó volt, amikor végighúzta a meztelen testemen… ahogy türelmetlenül fejtette le rólam a ruhát… és… annyira nem kéne erre gondolni! Szedd össze magadat! – hallom a gondolataimat, valahonnan messziről. Egy szó sem hangzik el, de megcsókol. Szájon. Csak úgy odahajol és semmi szia!, csók. Meglepődök.

Csendül a lift, bemondja: ön a hatodik emeletre érkezett. Kiszállunk. A terem a folyosó végén van, sietve odakopogok a cipőmben. Lezuttyanok a helyemre. Elrendezgetem a dolgaimat, a telefont, az öngyújtót és a tárcámat a zsebembe pakolom, és sarkon fordulok, hogy az üresen pangó cigis dobozomat egy teltebbre cseréljem – némi készpénz otthagyása mellett. Kész szerencse, hogy a kijárattal majdnem szemben dohánybolt van.

dohanymuzeum.hu

Az árus bácsi jól ismert már, tudta, miért jöttem. Mosolyogva kérdezgette, mi a helyzet, hogy vagyunk-hogy vagyunk, és boldogan mutatta a fotókat a kis lányunokáról. Kedélyesen elcsevegtünk.

Visszatérve már a kávét lefőzte a titkárnő, serényen osztogattuk egymás közt, cigifüst, kellemes meleg és kávéillat volt. Plusz jó társaság. Jó  hely…

A centralmeetingen felszólal. A hangja belém hatol, már gondolatban érzem, milyen lesz, ha véletlenül kettesben maradunk. Véletlenül. Persze. Mert az úgy megy. Oké, hogy csak a legfelsőbb vezetők vannak ott, de az sem három ember összesen. Firkantok párat, kinél mi a helyzet, melyik területet kell majd javítani, a laptopot is beizzítom. Felszólalok. Szokásos csengéssel a hangomban. Elmondom, már-már gépiesen a szövegemet, hogy ki merre mit teljesített az éves vállalásból, hány százelék és a többi. Bruttó-nettó, irányelvek, százalékok… száraz szöveg… én pedig már egyáltalán nem vagyok száraz odalent, annyira néz. Annyira végigmér. Annyira mélyen, belém lát. A szemünk találkozik.

A szám mozog, hangokat is kiejtek, a kérdésekre válaszolok, de érzem, hogy teljesen más itt a lényeg. Csak az, hogy bejussunk az irodájába. Becsukódjon végre az ajtó mögöttünk. Vége.

Nem teketóriázom. Ellentmondást nem tűrően belépek hozzá, hogy nekem itt most dolgom van, viszem az álcát: a papírokat, a laptopot. Kiszól, hogy ne zavarják. Az ajtó halk koppanással zárul mögötte. Ráfordítja a zárat. Közelebb lép, hátra húzza a hajamat, és csókol. Mélyen. A torkomban érzem a nyelvét. A másik kezével a szoknyám alá nyúl, érzi, hogy nem közömbös számomra. Mozgat, mint egy marionette-bábut. Belefeledkezem a szemébe. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar.

Mozdul. Mozdulok. A combom közt áll. Kőkeményen. A kezemet a hátam mögé szorítja. Az íróasztal már laza lenne. A könyvespolc viszont tömör tölgy. Hozzányom. Felnyársal. A combommal átfogom a derekánál. Nagyot sóhajtok, élvezem. Ő egyre nagyobbat, mélyebbet lök. Elélvezek. Térdre rogyok. A szám tele. Végigmarja a torkomat. Bassza meg, ez nagyon kellett!