Jószomszédi mélyrehatóság

Ott állt. A cigi kilógott a szájából, és csak nézett a zöld szemével. Magas volt, nagydarab, mégis rohadtul szexis. Mosolygott rám.

A belváros kellős közepén voltunk, Gerdától nem messze – és nem, nem akartam még véletlenül sem összefutni vele. Most csak őt akartam. Senkit és semmi mást.

A csizma kicsit csúszott a latyakban, ami az éjjel lehullott hó után maradt. Nem baj, odalibbentem elé. Köszöntött és beinvitált. Hogy a rákba’ ne mentem volna – hisz kint mínusz fokok voltak, a sós homok miatti latyak pedig kötni kezdett.

Ahogy felültem az asztalra, egyértelmű volt számára, mit akarok. Nem ellenkezett. A bőr széket elfoglaltam, a füstöt az arcába fújtam. Az ingén keresztül éreztem az illatát. Bódító volt. Rég nem volt más ott, csak a biztonsági őr – ám ő tudta, kihez jövök. Nem érdekelt, mit gondolt rólam. Magasról tettem rá. Pedig igencsak egyértelmű lehetett neki. Nő, magassarkú csizmában, neccharisnya, miniszoknya… olyan nagyon sok kétsége nem lehetett felőle, miért tettem látogatást olyan “későn”.

www.etsy.com

A folyosón eleinte még kopogott a csizmám sarka, majd elnyelte a szőnyeg: először a padlóra letett vékony, majd az egyre vastagabb. Szinte belesüppedt. Csendben, hangtalanul osontam mellette. Mint egy párduc.

Az igazgatói szoba semmit nem változott. A pia ugyanott volt. Hát közelebb libbentem. A füstérzékelőt kinyomta. Egyértelmű volt, hisz az ő szájából is lógott kifele a dohány, én is lassanként, miután kiolvadtam, elővettem a dobozkámat, az ezüst öngyújtómat, amit Tőle kaptam, és rágyújtottam.

Imádta, ahogy felé fújom a füstöt. A szemében ott volt, amit imádtam. A sötétedés, hogy kíván. Akar. Engem. Csak engem. Semmi mást nem akartam, csak egy rohadt nagyot kefélni. Túl sok volt a munkahelyei stressz.

Indulás előtt letusoltam, a hajamat beszárítottam, sminket dobtam magamra – tudtam, hogy szereti, amikor sötétvörös a rúzsom -, felkaptam a csizmámat… és szexisnek éreztem magamat. A kedvenc parfümöm az ő kedvence is volt.

A hamuzótál lassanként hamusodott. A takarítónők valószínűleg hajnalban észre fogják venni, hogy a főnöknél járt valaki. Ha másból nem, a portás tuti elmondja nekik. Ilyenek ezek a portások. De nem akartam ezzel foglalkozni.

www.avclub.com

Csak azzal, hogy a halványkék ingét lehámozzam róla, miközben csókolt, forrón. A nyelve a számban bejárt minden zeg-zugot. A cigi éppen a hamutartó szélén pihent. Ő pedig csókolt. Atyám, milyen jó volt! Hatalmas férfitest, amit át lehetett ölelni, lehetett csókolni, az inget, a nyakkendőt tépni róla. Ahogy beszívtam az illatát, én mindent kizártam a külvilágból. Akkor már csak ő létezett és én. Mi ketten. És az az elképesztő vágy, ahogy akartuk egymást. Eszeveszett módon.

A mellemet markolta, fájt, de nem érdekelt. Beleharapott. Felrémlett bennem, hogy ez meg fog látszani – de nem számított. Amikor már magával ragad a hév, akkor már semmi nem számít és minden mindegy. Az is, hogy a telefon folyamatosan világít, mert le van némítva, és az irodából keresnek – de nem érdekelt. Tudnak várni. Ő viszont nem.

Az sem, ahogy a mellkasán végigszántsak, az ujjaim beletemetkezzenek a szőrszálak közé, utat törve a mellbimbójához, amit élvezet volt szájba venni.

A fenekét markoltam. Ő csókolt. Újra és újra, hevesen. A ruhámat türelmetlenül tette ártalmatlanná, földre engedve. Odalent már nedves voltam, tocsogtam. Atyaég! Egyetlen érintésével fel tudott tüzelni annyira, hogy semmiféle síkosítóra nem volt szükség!

Majd’ eldurrant ő is, éreztem, ahogy a farka keményen belém szántott. A hatalmas asztalról leepültek a tárgyak: a családi fényképek, az iratok, amik szépen el voltak rendezve, a cigis doboza… minden. Kemény, sürgető, lüktető menetet diktált. A harisnyám még mindig rajtam volt, a szoknyám felhajtva. Kész szerencse, hogy vastag volt az ajtó, mert hangosan élvezett el. Belém. És folytatta. Megvárt. Addig dugott, amíg én is szárnyaltam.