A könyvtárak egy molyos, poros, ódon helyiségnek minősülnek. Általában. Elárulok egy titkot: nem azok!
Ugyanis tele vannak polcokkal, amik tartóoszlopai tökéletes kapaszkodót nyújtanak egy fékevesztett orgiának.
Telt-múlt az idő, az utolsó vendég is elsétált jobb dolgára, a hatalmas, kőszobrokkal díszített épület pedig kihalt. Vagyis kihaltnak tűnt. De minden ki volt ott halva, csak a vágy nem.
Sötétedett. A lámpák felgyúltak a hatalmas, öreg fákkal árnyékolt kertben. A kis kerti ösvény egyre titokzatosabb lett.
Léptek hangja törte meg a madarak csivitelését. Egy alak közeledett. Magas, kalapban, hosszú nadrágban, hegyes orrú csizmában. Mintha a vadnyugati filmek szereplője kelt volna életre.
Kinyitotta az ajtót. Csendben, hangtalanul lopózott az ódon falak közt, a csizmája hangját elnyelte a vastag szőnyeg, ami borította a márványpadlót.
Nem tudtam levenni a szememet róla. Csendben követtem egy sorral arrébbról, merre jár, hova lép.
Meg-megállt, levett egy könyvet, belelapozott, visszatette. Láthatóan keresett valamit. Elnéztem a mozdulatait: lassú, megfontolt volt mind.
Aztán észrevett. Belenézett a szemembe. A pillantása belém ivódott, a testem minden porcikája érezte… minden értelemben. Felpezsdült a vérem, forró volt az ölem…
Végigmért. A hosszú, ősz haja alól az acélkék tekintete áthatolt azon a pár méter távolságon, ami (még) volt köztünk. Aztán elindult felém. Ruganyosan lépdelt, mint egy gazella. Vagy zsiráf inkább – a magasságából kiindulva.
Megriadtam, ahogy fölém magasodott. Nem szólt semmit. A szája az én számra tapadt, a keze az egyenruhám alatt volt, simogatott. Varázslatosan bújtatott ki a ruhámból, szinte varázsütésre pattantak szét a blúzom gombjai, a szoknyám már a földön volt, mire feleszméltem. A ruhájából egy kicsit dohos szag áradt, a bőre sötét volt, tipikusan egy western filmben éreztem magamat. Kinyitottam a szememet, és meg mertem volna esküdni rá, hogy ezüst pisztolyt láttam az oldalán csillanni.
Nem értettem a dolgot. Azt sem, mégis hogyan érezhetem, hogy elolvadok, mitől remegek azonnal, ahogyan hozzám ért… Miért van, hogy az élvezet oly magas pontjára repített egy-két mozdulatával… Mintha forró homokon feküdnék, kavicsok szúrták az oldalamat, a hátamat… pedig tudtam, az agyam rejtett szegletében éreztem, hogy ott vagyok, a könyvtárban, és csak kemény, hideg márvány meg a vastag, krémszínű szőnyeg lehetne alattam. De éreztem a homok ropogását a testem alatt, azt az érdességet, amit kövek okoztak.
Majd mindenféle átmenet nélkül iszonyat erővel tört fel belőlem valami mélyről jövő hang, amit kívülről hallottam – közben láttam magamat, fentről, kb. másfél-két méter magasból, hogy egy sötét kabátos, magas fazon magasodik fölém, a testem pedig megmerevedik, rázkódik alatta.
Láttam, ahogy a szerszáma ki-be jár bennem. A nyakamon ott volt a kötél, ami bejövetelekor még a vállán lógott.
Húzta, hol maga felé, hol elengedett. Felsejlett bennem, hogy ez valami nem normális dolog, ami történik. Hogy most én hol vagyok tulajdonképpen: ott lent, vagy itt, fent? És hol is vagyok, ha mást érzek a testemmel, és más, amit a tudatom diktál? Döntöttem: ott, lent akarok maradni.
A következő pillanatban már egészen máshogy éreztem: teljes valómmal a férfiasságát, ahogyan szétfeszített belülről. Minden lökésével mélyebben, egyre mélyebben, vastagabban, már-már fájdalmasabban követel magának. Fogalmam sem volt, hogy akkor most mi is történik igazából, csak azt tudtam, hogy bármennyire fájdalmas, iszonyatosan jó érzés, hogy teljesen kitölt, és egyre mélyebbre törekszik bennem. A keze a mellbimbómat dörzsölte közben, a fenekem alá nyúlt, hogy minél jobban megemelhessen. Mélyen volt bennem. Annyira, ahogy talán soha, senki.
Furcsa fény gyúlt a szemében, ahogy elélvezett. Forrósága szétomlott bennem.
Ahogy felöltöztem, láttam, hogy a szája sarkába illeszti a szivarját, a kalapját megpöccenti, ahogy egy könyvvel a kezében megy az ajtó felé.
Nem hittem a szememnek. Aztán másnap megbizonyosodtam róla óvatosan, hogy tényeg, onnan hiányzik egy könyv. Akkor csak nem álmodtam…
Kommentek