Esett az eső. Pont úgy kapott el minket a zivatar, hogy már messze voltunk a tóparttól, hogy visszaérjünk. Az erdő közepe nem biztonságos viharban, de már ott voltunk, ahonnan nem volt kiút. Végig kellett menni az ösvényen.
Végre, sok csúszkálás után elértünk egy bungalóhoz. Csurom vizesek voltunk mindketten, és a hirtelen lehűlt levegőtől a mellem két, hegyes ceruzaként döfte a vizes pólómat.
Döbbenten nézett rám. Nem értettem hirtelen az okát. Aztán megláttam: nem hagyta hidegen a látvány. Muris volt: én, az esővíztől csöpögő hajammal, a reszkető testemmel – és ő, a szintén csurom vizes pólójában.
A nadrágját majd’ átdöfte a farka.
Közelebb lépett és megcsókolt. Forrón, szenvedélyesen. A nadrágja nyomta az ágyékomat. Nem húzta az időt, lehúzta a nadrágomat és benyúlt a combom közé. A szája folyamatosan fogva tartotta az én számat.
Az ujjai utat törtek a forró résbe. Egy határozott mozdulattal megfordított, előre döntött és bennem volt. Felnyársalt. Kőkemény volt, türelmetlen, követelőző. Kellett neki, hogy érezzen. Nem érdekelte semmi. Hajszolta a vad érzelmeket, a vágyat.
Egyre erőteljesebb mozdulatai voltak, aztán megmerevedett, kihúzta a farkát és a földre élvezett.
Én pedig megpróbáltam lábra állni. Aztán a forrongó szempárt meglátva óvatosan kérdeztem meg: ez mi volt? Megvonta a vállát és lazán odavetette: megdugtalak. És akkor mi van?
Kommentek